A borsó meg a héja

Szinte minden nap elhangzott ez a mondat tőlem,ahogy elnéztem őket a lépcsőn összebújva - "úgy össze vagytok nőve, mint a borsó meg a héja".

"Meghalt a legjobb barátom!"

Hogyan magyarázzam el neki, amit még magam sem tudok felfogni? Hogy Teo nincs többé...

"Hogyan lesz ezután az életünk?"

Persze, elmondhatom, hogy az élet megy tovább, és csináljuk azokat a dolgokat, amit eddig, de tudom, hogy ez neki nem jelent semmit. Teo 11 évet volt velünk, Toncsi 6 és fél. Számára nem létezik olyan, hogy Teo nincs. Neki ő olyan természetes része az életének, mint a levegő.

"Nem igazság, hogy nekem csak 6 év jutott vele, ez nagyon kevés volt."

Az élet nem igazságos, de ennek tényleg nem így kellett volna lennie. Erre senki sem számított, és ma még nincs más, csak sokk, tehetetlenség, düh. És sok-sok könny.

"Most már soha többé nem lesz ugyanolyan az életünk."

Ki fog ezután minden este óramű pontossággal reklamálni a vacsoráért? Kin fogok átesni a hűtő előtt, ha ki akarok venni belőle valamit? Ki fog éjszaka az ágyunk alatt horkolni? Ki várja majd Toncsit haza? Ki fog melléülni a lépcsőre? Ki fog hozzábújni?

Minden változik, most épp egyszerre sok minden. Pont most lett volna nagy szükség Teora, hogy ebben a zűrzavarban biztos támasza legyen Toncsinak. Félek, hogyan fogja tudni ez a kicsi lány feldolgozni ezt az időszakot, és félek, elég leszek e én (mi) ahhoz, hogy ezen átsegítsem. Nyomaszt a felelősség.

"- Mit szeretnél, hogy Teo itt legyen veled mint egy szellem, vagy inkább a cicamennyországban?
- Ami neki a legjobb! Nekem így is, úgy is hiányozni fog."

Hagyom, hogy sírjon, hagyom, hogy dühöngjön, hogy csapkodjon, hogy magára csukja a szobája ajtaját. Hagyom, hogy kérdezzen, bármiről, nincs tabu.
A válaszaimban néha racionális vagyok, néha meg teljesen a földtől elrugaszkodott. Szembemegyek a saját hitrendszeremmel, ha úgy gondolom, neki ettől könnyebb lesz.
Közben meg büszke vagyok Toncsira, hogy milyen fejlet az érzelmi intelligenciája. Annyira pontosan fogalmazza meg az érzéseit, olyan, szépen, kifinomultan, annyi szeretettel, hálával, ahogy szerintem sok felnőtt sem tudja. Hogy ilyen emberke lett belőle, ez Teo érdeme is.

"Nem érzem így jól magam. Meddig leszek ilyen szomorú?"

Nekem is fáj, de elképzelni sem tudom, Toncsinak milyen érzés lehet ez most. Bármit megadnék, hogy segíteni tudjak. Bárcsak ne így történt volna. Vagy leginkább meg se történt volna. Bárcsak...

"A legkedvesebb cicám nincs többé!"

Mindent megtettünk, ami emberileg lehetséges volt, küzdöttünk, és ő is küzdött, de valójában esélyünk sem volt. 8 óra, és nem volt többé. Hálásak vagyunk, hogy nem szenvedett sokat.
Nem, ő nem csak egy macska volt, sokkal több annál. A gyerekünk, a barátunk, az örömünk, az életünk része.

Még egyszer, utoljára megvárta Toncsit.

Isten veled kis gyagya, légy nagyon boldog az örök sonkamezőkön!

A titokzatos Lucozade

GTT. Glucoze Tolerance Test. Magyarul terheléses vércukor vizsgálat. Erre kaptam meghívást.

Voltak emlékeim az előző alkalomról. Az egy kifejezetten vidám, kellemes nap volt. Egy kedves nővér végezte a vizsgálatot egy pici helységben, emlékszem, jól elbeszélgettünk az akkor épp tomboló H1N1 járványról, és arról, hogy a kórházi dolgozók fele miért nem hajlandó beoltatni magát. Szúrtak, mértek, tökéletes értéket hoztam éhgyomorra. Huzira megittam egy pohár cukros vizet, amiben kb. 2/3 volt a cukor aránya. Annyira azért nem volt vészes, és megengedték, hogy tegyek bele kevés citromlevet is. A cukrot nekem kellett vinni, nem is akármilyet, nem volt ám jó a kilós a Tescoból, hanem a gyógyszertárból kellett venni, gemkapoccsal zárt barna papírtasakban adták. Megittam a kis limonádém, majd várni kellett. Két órát. Várni uncsi, főleg egy kórház folyósóján, így arra gondoltunk, hogy addig kiszaladunk a közeli hipermarketbe. Útközben azért kicsit melegem volt, éreztem, ahogy rohangál bennem a cukor rendesen, de különösebben nem volt vészes, bevásároltunk, visszamentünk. Megint szúrtak, megint mértek, hoztam a tanknyvi értéket, szuper, végre ehettem. Így volt.

Ezek után mikor szépen végigolvastam a behívómat, konstatáltam, hogy megint nekem kell vinni a cukrot. Sőt, már a vizet is, hiszen itt valami folyadékról van szó, fél liter, biztos valami sépci gyógyszertári glükózszirup. Merthogy az állt benne, vigyek magammal egy üveg 500 ml-es Original Lucozade-ot. Ízesített nem jó.

Oké, szerezzük be, irány a patika. Mondom a jóembernek, hogy Lucozade-ot szeretnék a terhességi cukor teszthez. Nekik olyan sajnos nincs, csak glükóz tabletta, de elöl a pénztárnál találok szénsavas üdítőket. Nemnem, nekem folyadék kell, tabletta nem jó, és a kórházba kell, nem kólázni akarok, akkor irány a következő hely. Csókolom, Lucozade-ot szeretnék, a terhességi vércukor méréshez. De nincs, nekik sincs, kezdek ideges lenni. Rohangálok, mint pók a falon, hát hogy lehet, hogy sehol sincs Lucozade, mikor végre egy patikusnő megszán, és megsúgja, hogy szemben, a Sainsbury's-ben biztosan fogok kapni. Nem vagyok egy nagy pókerarc, azt hiszem elég durván kiült a döbbenet az arcomra. Hogy az élelmiszerboltban? Igen, mert ez egy üdítő, amit az emberek például kondizás, futás után isznak, egy cukros lónyál, minden kisboltban kapható, szóval a kóla-fanta fronton keressem, az origonal a narancssárga. Átbotorkálok az úton a szemközti Sainsbury's-be, magam után vonszolva a leesett állam. És tényleg, ott az italhűtőben a Lucozade, mindenféle ízben, van narancsos, meg feketeribizlis, az originalt kicsit nehezen találom meg, mert kicsit arrébb van, mind a kb. 100 palack. 1 font, és már meg is vagyunk, van Lucozade.

Énem egyik fele halálra parázta magát másnapig, hogy tényleg, de tényleg egy sima cukros üdítőt kell e vinnem. A másik fele meg csak röhögött magában, hogyhát megint a hülyangolok meg a hülyemagyar...

Másnap reggel éhgyomorra megjelentem, kaptam sorszámot (4-es), percek alatt sorra is kerültem, ujjat szúrtak, mértek, megint hoztam a jó értéket, majd vettek egy kémcsőnyi vért. Kinyitották a Lucozade-ot - sajnos ezen a ponton nem figyeltem, hogy a nővér csak kiöntött belőle egy picit, vagy beleivott ellenőrzésképp - és mehettem a váróba, hol 5 perc alatt kellett meginni az üvegnyi üdítőt. Ültem tehát a többi pocakos, narancssárga üveget szorongató nő között, elővettem egy könyvet, és szopogattam a cukros vizet. Én tényleg megittam öt perc alatt, kicsit még jól is esett, de volt, aki előttem kezdett, és még utánam tíz perccel is félig teli volt az üvege.
Nem volt szabad mozogni, nem lehetett sehova menni, ott kellett ülni egy helyben. Két órát olvasgattam, nyugalomban, békességben, majd megint behívtak, levettek egy újabb kémcső vért, és mehettem haza. Kicsit zavart, hogy miért nem ujjból vettek vért, és miért nem nézték meg ott helyben, hogy mennyi a cukrom, most egy hetet kell várnom, ha gond van, akkor ezalatt hívnak, ha nincs gond, akkor nem hallok felőlük. Ez azért így kicsit para.

Épp mikor lejárt a két órám, megtalált egy kórházi dolgozó, mappával a kezében, a köldökzsinórvér felhasználásáról kezdett beszélni, de csak a mondandója feléig jutott, mert közben behívtak. Megvárt, végigmondta, kaptam tájékoztatót is. Végül rákérdezett a könyvre, amit olvastam - mindig viszek könyvet a kórházi időpontokra, hiszen magyar egészségügyben szocializálódtam, ahol a várakozási idő órákban mérhető, ezt itt mindig érdekesnek találják, rákérdeznek a könyv címére, vagy hogy hogy tetszik -, mondom ez egy thriller. Szuper, ő is nagyon szeret olvasni. És mégis milyen nyelven van ez? Magyarul. Ó, magyar vagyok, de jó, hát az ő legjobb barátnője is magyar, Viki. Nevetek, hát kicsi a világ - mondom neki. "Köszönöm szépen. Szia." - így búcsúzik tőlem, egész jó kiejtéssel, tényleg jó barátok lehetnek. Mosolyogva jövök el, úgy látszik, nekem ezek a vércukor vizsgálatok ilyen vidám napokra esnek.

Két gyerek, három szoba, meg a többi

Osztottam, szoroztam, méricskéltem, tologattam, de sehogy sem akart kijönni. Biztossá vált, hogy a régóta tervezett, de folyton halogatott költözés nem várhat tovább. Kell egy plusz szoba a plusz gyereknek. És akkor már ugye jó lenne kert, meg külön háló nekünk is, egy normális konyha, esetleg egynél több wc, saját parkolóhely, és... ja, hogy bilibe lóg a kezünk.

Ez mondjuk tetszene :)

Még több kép ITT

Folyamatosan figyeltem a netes ingatlan hirdető oldalkat, de őszintén szóva elég elkeserítő volt a helyzet. Londonban, másfél gyerekkel, három macskával (és a jövőben egy kutyával) nem sok reményünk volt. És a helyzetet nehezítette a leeresztőben lévő ingatlanlufi.

Mikor három évvel ezelőtt megléptünk Londonba, és lakást kerestünk, napi 4-5 oldalnyi találat volt az általam megadott paraméterek szerinti keresésre. Most, mikor újra költözni szerettünk volna, a találati arány átlag egy oldalnyira szűkült, de abban is sok ismétlés, egyforma hirdetés volt. Miközben a kínálat csökkent, az árak irreális mértékben nőttek. Az a lakás, amit három éve még 1000 font havi bérleti díjért hirdettek, most 1300-1400 között mozog. Két szobás lakásról beszélünk, Croydonban. Három szobás házak tekintetében az árak 1100-ról 1500-1600-ra nőttek. Gondolhatjátok, hogy a bérek nem nőttek ugyanilyen ütemben. Nem csoda, hogy Londonban komoly probléma lett a lakhatás, napi szinten foglalkozik ezzel a média, és úgy általában a közvélemény. Csak a politikusok nem foglalkoznak vele, de lesz is ebből még baj.

Több verzió között őrlődtünk, hány szoba, milyen messze, stb., egyetlen fix pontnak Toncsi iskolája tűnt, nem akartunk váltani. Bejártunk különböző környékeket, böngésztük a hirdetéseket, egy-kettőt meg is néztünk, de őszintén szólva én kezdtem az egészet elég esélytelennek találni, és újra elővettem a mérőszalagot. Hátha mégiscsak befér valahova egy kiságy.

 A kanapé helyén végül ágy állt, a fürdőben meg bicikli.

Aztán mégiscsak ránk mosolygott a szerencse. Sőt, hihetetlen mázlifaktor. Szabad lett az álom házam.
Mikor Toncsi elkezdett iskolába járni, az utca elején éppen felújítottak egy házat. Láttam a teljes munkafolyamatot, ahogy kívül-belül szépült, míg végül kiadóvá vált. A vakítóan fehérre festett, türkizkék ajtós ház hirdetését nem volt nehéz megtalálni, így tudtam, hogy belül is nagyon jól néz ki. Csakhát akkor még szó sem volt kistesóról, nameg árban is fényévekre volt a lehetőségeinktől, úgyhogy elengedtem, mások költöztek a türkiz ajtó mögé.
Aztán a szemközti házba egy ismerős magyar család költözött - akiknek az volt az álomház -, és egy látogatás alkalmával a nappliból kifelé bámulva meg is állapítottam, hogy nekem az volt a nagy szívszerelem. Egy este aztán üzenet jött, lesifotó, hogy a házból az éj leple alatt sietve távozik a bérlő. Elég szokatlan módja a távozásnak, ezután nem is volt meglepő, hogy hamar kikerült a kiadó tábla. De a netet hiába bújtam, nem találtam meghirdetve sehol. Minden reggel, suliba menet megnéztem, hogy ott van e még a tábla. Biztos voltam benne, hogy pillanatok alatt sikerül új bérlőt találni. De a tábla ott volt, pimaszul állt a kapunak szögezve, mintha csak azt mondaná - "Hé, te hülye, mire vársz még?!"
Befészkelte magát az agyamba, idegesített, míg végül nem bírtam tovább, és rávettem Petit, hogy nézzük meg. Hiszen nem veszíthetünk semmit, maximum volt egy nyálcsorgatós szombat délelőttünk.

Egy szép szombaton tehát megálltunk a ház előtt, gyakorlatilag egyszerre érkeztünk az ügynökkel (jó jel, ingatlanügynöknek itt sem megy épeszű, jóérzésű ember), és némi szerencsétlenkedés után - két rém primitív zárat kellett megfejteni - feltárult a türkiz ajtó. Most mondhatnám, hogy azonnal tudtam, hogy megtaláltuk az igazit, de ezt csak az elfogutság mondatná velem. Szóval beléptünk, és az első amit megláttam az volt, hogy fából van a lépcső. Erre nem emlékeztem a korábbi hirdetésből, és nagyon örültünk neki, mert három macska mellett nem igazán praktikus az itt amúgy jellemző szőnyegezett lépcsősor. Bejártuk a szobákat, a földszinten nappali - kandallóval -, étkező, wc kézmosóval, és egy nagy, modern konyha reggelizősarokkal. Az étkezőből és a konyhából kétszárnyú üvegajtó nyílik a kertre. Mi azt mondjuk rá, hogy zsebkendőnyi, de londoni viszonylatban nagynak számít, kb. 60 négyzetméter, a fele burkolt, a fele füvesített, a végében egy magasított virágágyással. Oldalt egy keskeny kijárat vezet vissza a ház előkertjébe, ami praktikus, ha úgy akarunk hozni-vinni valamit, hogy nem akarunk keresztülmenni a házon. Az előkert teljesen le van burkolva, itt vannak a kukák, egy hagyományos, és három szelektív (kék a papírnak, zöld a palackoknak, üvegnek és fémnek, és egy "food waste", komposzt).
A lépcsőfordulóból jutunk el a fürdőbe és a legkisebb szobába. A lépcső tetején pedig két másik hálószoba, legnagyobb az utcafronti. Toncsi azonnal le is stoppolta, ha költözünk, ez lesz az övé, mert neki kell a hely, és innen integethet a szomszéd kislánynak.
És mindez tíz perc sétára az iskolától, és szintén kb. 10 percre a vasútállomástól, ahonnan Peti vonata megy.

A hirdetés képei

Szinte tökéletes volt. Álomház, tényleg. Persze azért bele tudtam kötni, főleg a fürdőszobát kifogásoltam, ahol egy szuper, épített üvegfalú zuhany van, viszont nincs kád. Namármost ez gyerekkel nem anyira kényelmes megoldás. A konyhának nem része a hűtő. Nincs privát parkolóhely. Forgalmas az utca (bár az előző lakáshoz képest ez kihalt helyen van).
Agyaltunk, számoltunk, agyaltunk, újraszámoltunk, húztuk, vontuk, óránként változott az álláspontunk. Beleszerettünk, de a józan eszünk ellentmondott. Húztuk a döntést, több mint egy hétig. És a ház várt. Ránk. Végül megadtuk magunkat. Igent mondtunk.

Amilyen szép volt eddig, annyira csúnya lett a következő időszak.
Szándéknyilatkozatot írtunk alá, és elindítottuk a credit check-et. Itt derült ki az is, hogy a tulajdonos Új Zélandon él, a házat az ügynökség kezeli. Az előző lakásunk is így volt, aminek előnye, hogy nem jártak a nyakunkra ellenőrizgetni.
A credit check során leellenőrzik, hogy mindenki az e akinek mondja magát, van e biztos állása, és a jövedelme elegendő e a bérleti díj fedezésére. Ezt az ellenőrzést egy erre szakosodott cég végzi, akit a kiadó bíz meg. Emailben küldtek egy kérdőívet (Petinek hosszú és bonyolult, nekem egy lényegesen egyszerűbb változatot), kitöltöttük, visszaküldtük. Egy egyéni kóddal lehetett követni, hogy hogy áll a feldolgozás, mindeketten gyorsan megkaptuk a kis zöld pipát. Megkeresték a munkáltatót, és a korábbi lakást kiadó ügynökséget is, na itt kezdődtek a problémák. Peti főnöke másnap kitöltötte, és visszaküldte a nyomtatványt, de az ingatlanügynökség nem. Egy hétig vártunk, miközben mindenki össze-vissza hívogatott mindenkit, hogy most mégis mi van. Már ott tartottunk, hogy ügyvédet kerestünk, jogtanácsot kértünk, végül pedig Peti bement személyesen az ügynökséghez, hogy elrendezze a dolgot. Kiderült, hogy a mi ügyintézőnk szabadságon van, és elfelejtett szólni a kollégáknak, hogy ezzel foglalkozni kéne. Ott helyben megcsinálták a check-et.
Végre aláírhattuk a szerződést. Vagy tíz oldalas papírköteget kaptunk, ami elég részletesen szabályozza, hogy kinek mi a feladata és felelőssége (kb. nekünk millió, nekik semmi), és feltűnt, hogy a papíron más szám szerepel, mint amiben előtte szóban megállapodtunk. , és mivel piszkálta a csőrömet a 95 fontos különbség, rákérdeztünk. Az ügynök csak a vállát vonogatta, mondván, hogy annyiért volt meghirdetve, és ő nem tud róla, hogy más árban maradtunk volna - ez nem ugyanaz a pasi volt, akivel előtte intéztük a dolgokat, ő persze nem volt elérhető. Mindegy, csináljuk, aláírtuk.
Otthon azért felmentem a netre, képeket akartam keresni, mikor tök véletlenül megtaláltam a ház hirdetését. Egy nappal korábban tették fel. És mit ad isten, az eredetileg megbeszélt áron ment. Akkor ez most hogy is van? Újabb rákérdezés. Ja, hát a macskák miatt kell többet fizetnünk, a tulajdonos ragaszkodott hozzá. Hm, érdekes, eddig erről szó sem volt. Rendben, adják ezt írásba. Azt nem lehet. Márpedig mi ragaszkodunk hozzá. Oké, akkor leírják. Leírták. Kifizettük, amit ki kellett.

 

 

 

 

A beköltözéskor

Egy újabb szombat reggelen végre megkaptuk a kulcsokat. Hajrá, költözzünk. Egyből a házhoz mentünk, hogy szellőztessünk, és mindent alaposan körbefényképezzünk. Miközben én fényképeztem, Peti megpróbálta elindítani a közműveket. A lépcső alatt egy kis szekrényke szerű valamiben vannak a mérőórák, szomorúan konstatáltuk, hogy a gáz és a villany is feltöltőkártyás. Kapcsoljuk a villanyt. Semmi. Oké, az óra szerint mínuszban van az egyenleg, fel kell tölteni. Peti elment, feltöltötte, éljen, van villany. Ebben a pillanatban iszonyú visításba kezdett a riasztó. Kint is, és bent is zengett, az egész utca hallgatta. Biztosíték gyorsan lecsap, oké, kérdezzünk rá a riasztó kódjára. Az ügynökségnél csak habognak, hogy hát ők nem tudják a kódot, de majd idejön valaki, és intézi. Délután tényleg kijött egy titkárnő, aki ugyan a kódot továbbra sem tudta megmondani, de legalább el tudta hallgattatni a szirénákat. Ígéretet tettek, hogy kijön majd valaki a riasztót telepítő cégtől, aki új kódot programoz be, de ehhez a tulajdonos engedélye is kell, úgyhogy időbe telik. Jó sokba, mert a riasztó azóta is úgy van.
Miután ezt így szépen elrendeztük, be szerettünk volna fűteni, mert nagyon hideg volt a házban. Bekapcsoltuk a kombi cirkót, de nem történt semmi. Megint semmi. Úgy tűnt, hogy az egyenleg rendben van, de aztán hosszas tanulmányozás után észrevettünk egy kis mínusz jelet a kijelzőn, oké, újabb séta, újabb feltöltés. Kártya bedug, pénzegység beolvas, gáz sehol. Miaszöszvanmár?
Nem értettük, megint telefonáltunk. Ők sem értették, de azt ígérték, küldenek gázszerelőt. Miközben vártuk a szerelőt, találtunk a konyhapulton két papírt. Az egyik egy kilakoltatási végzés, a másik pedig egy értesítés a közműszolgáltatótól, hogy a felhalmozott tartozás miatt pár nappal korábban hatóságilag bejöttek a házba, és lecserélték a mérőórákat. A gázszerelő később megállapította, hogy a gázcső le lett dugózva, mivel a mérőóra cseréje után nem csinálták meg a nyomáspróbát, és így a rendszert biztonsági okból nem lehet használni. Nyomáspróbát erre kijelölt szakember végezhet, ezt megintcsak az ügynökség rendelheti meg. Mindez persze szombat kora este derült ki, a hétvége további részében senkit sem tudtunk elérni az ügynökségen. A kálvária héfőn folytatódott.
Peti költözni akart, hiszen ezt a házat már fizettük, a régi lakást meg még, ami elég komoly luxus, én viszont kötöttem az ebet a karóhoz, hogy gyerekkel, terhesen nem költözöm egy gyakolatilag lakhatatlan házba, ahol nincs se fűtés, se meleg víz.
Végül a hét folyamán - sok ingerült hangú email elküldése után - megcsinálták a nyomáspróbát, és lett gáz. A következő hétvégén végre tényleg beköltözhettünk. Rengeteget segítettek a barátok, ki azzal, hogy dobozolt, ki cipekedett, de volt, aki Toncsira vigyázott, vacsorát csinált nekünk, ezért borzasztó hálás vagyok.
A legaranyosabb Aaron volt, Peti kollégája, aki azért jött, hogy nehéz bútorokat segítsen felcipelni az emeletre. Irigységgel vegyes csodálattal járt körbe, és mikor bemutattuk neki legújabb felfedezésünket, a fürdőben és a konyhában érintőképernyős termosztáttal vezérelhető padlófűtést, akkor nemes egyszerűséggel lefeküdt a padlóra, és közölte, hogy ideköltözik.

Miután beköltöztünk, a következő eszközöket nem tudtuk használni - mosógép (szerencsére a másik lakást még nem adtuk vissza, ott mostam), szagelszívó, és 22 beépített spotlámpa. Szerelők jártak ki-be folyamatosan, hogy megjavítsák a konyhai gépeket. A mosógépnek nagyon örültem, főleg, hogy amúgy egy elég jó darab, szárítóként is működik. Vettünk egy hűtőt, mert az nem volt a beredezésben.
A közműcégeknél kértük a mérőórák cseréjét nem kártyásra. Először nem akarták, de mikor rákérdeztünk, hogy ugye akkor módunkban áll szolgáltatót váltani, hirtelen valahogy mégis tudott működni a dolog. A gázórát már lecserélték, a villanyórára még várunk.
Beköttettük a Virgint. Internetet és kábeltévét szolgáltatnak. Miután aláírtuk a papírokat, másnap egy futár meghozta a csomagot, de a bekötést csak egy hónappal későbbre tudták vállalni. Ehhez képest eléggé meglepődtünk, mikor telefonáltak, hogy már a következő hétvégén jönnének a szerelők, és jöttek is, kedvesek voltak, gyorsak, nagyon tisztán dolgoztak, és még arra is odafigyeltek, hogy ahányszor bejöttek az ajtón (az utcán is kellett kábelt behúzni), mindig kis cipővédő zacskót húztak a lábukra (esett az eső aznap), hogy ne sározzák össze a padlót.
Intéztünk 'parking permit'-et, vagyis állandó parkolási engedélyt, első körben 6 hétre (12 font), míg elintézzük a kocsi papríjait, utána lehet kérni évest (110 font). Ezzel bármikor, bármennyit parkolhatunk az utcán - ami egyébként fizetős övezet, és maximum 4 órát lehet állni egy helyen - és szerencsére szinte mindig üres a házunk előtti parkolóhely, ami egy bevásárlás után elég kényelmes.

Nappali terv

Étkező terv

Reggeliző sarok

Háló

Toncsi szobája

Babaszoba

Elkezdtünk beredezkedni. Kicsit még üres a helységek fele, dehát eddig nem volt szükség sem nappali, sem étkező, sem babaszoba bútorzatra, ezt majd szép sorjában összerakjuk. Tervek persze már vannak. Igyekszem egy olyan belső teret kialakítani, ami kényelmes, családbarát, háziállat kompatibilis, vendégfogadásra alkalmas, ugyanakkor illeszkedik a ház karakteréhez.  Addig pedig a bicajokat és rollereket tároljuk a nappaliban. Kell még kerti granitúra meg egy fészer is, de legalább grillsütőnk már van - fene tudja mit gondoltunk egy évvel ezelőtt, mikor megvettük.
Mióta itt lakunk nem kell buszozni (de utáltam), és sokkal sűrűbben bandáznak nálunk Toncsi barátai. Megváltoztak a vásárlási szokásaink. Madárcsicsergésre ébredünk. Mindenféle állattal találkoztunk a kertben a vörösbegytől a kékcinkán és mókuson át a rókáig. Élvezem a főzést, mert elférek a konyhában. Életemben először van mosogatógépem. A rengeteg lépcsőzéstől erősödik a lábunk, és formásodik a fenekünk. Minden nehézség és áldozat ellenére - jó itt.

Nagyon baba

Sokáig nem akartam újabb gyereket. Van egy okos, ügyes, gyönyörű lányom, imádom, és ez nekem épp elég. Nagyon nem akartam másodikat. Aztán volt egy pont, amikor azt hittem "becsúszott", mikor kiderült, hogy mégsem, furcsa mód csalódott voltam.
Akkor elhatároztam, hogy én többet nem ágálok, ha jönni akar, hát jöjjön. Nekem csak ennyi kellett, úgy látszi, valakinek nagyon jó füle van odafent, mert már a következő hónapban kimaradt. És míg eddig minden ilyen jelre ugrottam, és az ideg tépett, most egy vállrándítással elintéztem, biztos csak késik. Éppen karácsony előtt voltunk, nagybevásárlások, hazaút Magyarországra, hát nem érek én erre rá.
Jó kis karácsony volt, mint utóbb kiderült, ebben a formában az utolsó.

Még azután sem izgultam túl a dolgot, hogy másodszorra is késett a vörös hadsereg bevonulása, behúztam egy dátumot, ha addig semmi, tesztelek. Peti bezzeg már teszt nélkül is tudta mi a helyzet, mert a hétvégén Mekis almáspitéért rángattam a kabátujját, mint egy gyerek, ugye kaphatok, annyira szeretnék, pedig én sosem szoktam almáspitét enni.
Ez végül engem is elgondolkodtatott, inkább gyorsan csináltam egy tesztet, és bizony ott a volt a két csík (vagyis plusz, itt ilyen pozitív design van).

Örültünk.

Aztán kicsit megijedtünk. Nem a felelősségtől, hanem Toncsi miatt. Mit fog szólni? Alapvetően nem igazán testvér párti, többször mondta is, hogy nem szeretne, és egy kis kilengéstől eltekintve, mikor a suliban a legjobb barátnőjének kisöccse született, ehhez a véleményéhez tartotta is magát.
Még akkor reggel, ahogy ébredés után behuppant az ágyunkba, szembesítettük a tényekkel. A válasz természetesen igazán "Toncsisra" sikerült: - Tényleg kistesó lesz? Hát jó. Azért még szeretlek.
Egyébként rettenetesen boldog, sokat kérdez, és már nagyon várja a babát, akit majd "megnevelhet". De pelenkázni nem fog, azt azért leszögezte. Igaz, ezt nem is várjuk el tőle.

Büszke nagylány

Persze a babavárás nem csak rózsaszín felhő, és örömködés. Van egy csomó kötelező kör, amit az egészségügyben végig kell járni. Mivel egyszer már végigcsináltam egy terhességet és szülést, így nem voltak nagyjából volt elképzelésem, hogy mire számíthatok. Aztán persze értek meglepetések, dehát ez már hozzátartozik az angliai ügyintézéshez.

Első lépésként meg kell látogatni a háziorvost. Telefonon kértem időpontot - mindenhez időpontot kell kérni, min-den-hez -, a recepciós hölgy kedvesen kérdezgetett, mikor volt az utolsó menstruációm, hogy érzem magam, kaptam időpontot, majd sok boldogságot kívánt a babához.
A megbeszélt időpontban megjelentünk, megint nem kellett órákat várni, már mehettünk is a dokihoz, aki várnyomást és súlyt mért, felvette az alap adatokat (nemzetiség, családi állapot, stb.), megnézte, hogy mikorra várható a baba - Augusztus 22. - majd elmondta, hogy ő ezt a az aktát (digitális, semmi papír), most elküldi a kórháznak, és majd ők fognak hívni.
Tehát vártam a hívást. És vártam, vártam, de mivel az elején nem kapkodtam, a sokadik héten jártam, így kezdtem izgulni, hogy lemaradok a 12. heti ultrahangról, és hát mi van, ha nincs minden rendben.
Kerestem a közelben egy magán klinikát, a neten foglaltunk időpontot, és elmentünk egy Scan-re. Persze, a foglalás után egyből másnap megjött a levél a kórháztól az első ultrahangra, de akkor már mindegy volt. Utólag sem bánom, hogy elmentünk, mert nagyon pozitív élmény volt, és persze hatalmas megnyugvás.

A klinika kb. 10 percre volt tőlünk gyalog, épp időben érkeztünk, egy kicsit várni kellett. Tágas recepción várakoztunk nagy, de kényelmetlen bőrkanapékon, nem is bírtam sokáig, inkább a vitrinbe kiállított bemutató csomagokat nézegettem. Nemsokára bemehettünk, egy nagyon kedves szonográfus nő fogadott, a vizsgáló nagy volt és kényelmes, a csaj pedig olyan lelkes, mintha a lejobb barátnők lennénk. Alapos vizsgálat volt, végig mindent pontosan magyarázott, szerencsére mindent rendben talált, és már nyomtatott képeket is kaptunk. Az első képek.

 

 

Innentől kezdve a kórházba kell járni. A kórház egy hatalmas épületegyüttes, alapvetően felújított, jól felszerelt. Elsőre kicsit nehezen találtuk meg, hogy hova kell menni, de szerencsére mindig akad egy segítőkész nővér, vagy betegszállító, aki iszonyú tempóban loholva vezet végig a labirintusnak tűnő folyósórendszeren, amin ha egyedül vissza kéne találnom, örökké ott bolyonganék.

Kétféle okból kaphatok behívót, az egyik ultrahang, a másik találkozás a midwife-fal. A midwife gyakorlatilag a védőnő és szülésznő keveréke, aki felügyeli a terhességet. Ha nincs semmilyen komoly komplikáció, eltérés, akkor orvost a kismama nem is lát. Én sem találkoztam még orvossal, csak egyszer egy nővérrel, aki "member of team", vagyis talán az orvos asszisztense. Ő tájékoztatott a szülés lehetséges módjairól. Mivel Toncsi császárral született, ezért én kérhetek egyből császárt, de ők inkább azt preferálják, hogy próbáljam meg természetes úton. A harminchatodik hétig kell eldöntenem, hogy mit szeretnék. A midwife-ok kedvesek, vért vesznek a tesztekhez, súlyt és vérnyomást mérnek, töltögetik a "zöld könyvet", amiben minden vizsgálati eredményt vezetnek. Az első találkozón hosszan kikérdezett a teljes egészségügyi előéletünkről, még a csuklótörést is felírták, illetve rákérdeztek egy rakás olyna betegségre, amiket még magyarul sem ismertünk volna, ez azért egy elég hosszú beszélgetés volt, majd két órát rá kellett szánni.
Ultrahangból általában kettő van, egy a 12. hét környékén, egy pedig a 24. hét körül, nekem ehhez jön még plusz kettő, mert a korábbi császár itt kockázati tényező. Azért írom, hogy a megadott dátumok környékén, mert itt nem veszik olyan szigorúan ezeket a határokat, illetve a 12. hét előtt semmit sem csinálnak, hiszen addig bármikor beállhat egy vetélés.
Ez a lazaság kicsit furcsa az otthoni viszonyok után, ahol állandóan ultrahangoztak, és mindig szét kellett tenni a lábamat a dokinál. Ez elsőre kicsit rémisztő is volt, de aztán láttam, hogy milyen alaposak minden vizsgálatkor, hogy ugyanúgy elvégeztek minden szűrést (downt, és toxoplazmózist is kértem), és végülis kellemes, hogy hagyják az embert a maga természetes módján babát várni.

A szonográfus szerint kiköpött James Bond ;) 

 

Egyébként, köszönöm szépen, jól vagyok. Nő a hasam, most már elég látványos az állapotom. Érzem, ahogy rugdos, néha egészen brutál, Toncsi nem volt ennyire mozgékony. Az elején megint megnyertem a hányingert, ami a suliba buszozásnál tudott zűrös lenni. A fáradékonyság folyamatos, ez legutóbb könnyen kezelehető volt napi 12-16 óra alvással, most erre nincs lehetőség. Kezd kényelmetlen lenni az alvás, fel kell kelni pisilni, de legalább nem fulladok, nem görcsölök, nincs semmi komoly problémám.
Most már kicsit izgulok, mert több van már mögöttem, mint előttem. Hogyan fog ez működni, milyen lesz az élet két gyerekkel?

Ez is kiderült :)

Mi a legelső, legfontosabb, amit megteszünk, ha megtudjuk, hogy gyerekünk lesz? Hát persze! Megtervezzük a  babaszobát. :D
Én is terveztem, lányos és fiús verziót is. Íme.

 

És hogy hol fog megvalósulni ez a szoba? Legközelebb azt is megmutatom.