Egy gyerek, három macska, négy kerék, 1733 kilométer

Ez az utazás biztosan benne van a top 10 sztoriban, amit még az unokáimnak is mesélni fogok. Mert akárhogy is, de egy élmény volt. Na nem olyan, amire minden héten vágynék, de azért annyira rossz sem, mint amennyire féltem tőle.

Ugorjunk vissza péntek estére, amikor elkezdtem összeszedni a holmikat, amiket mindenképpen szerettem volna kiutaztatni. Tudtam, hogy a csomagtartó nem lesz üres, tehát próbáltam tényleg a lényegre szorítkozni. Így is három sporttáskát és még néhány kisebb csomagot raktam össze, aztán inkább abbahagytam, semmint befejeztem a válogatást.

Majd eljött a szombat, megjött az autó, amiben nemhogy a táskáknak, de még a három macska - két ember utazóközönségnek sem volt elegendő hely. Itt kaptam egy kisebb (kedves sofőrünk, János szerint nagyobb) sokkot, és kezdődött a kemény agyalás, hogy akkor hogyan is tovább.
Végül kimatekoztuk, de ennek mindenki kárát látta - János két nagyobb csomagját, én a ruhák felét, és minden egyebet hagytam hátra.

A már korábban kipróbált Sedalin pasztát emelt adagban beadtam a macskáknak, amitől kb. azonnal kidőltek, így könnyebb volt őket a szállító boxokba tuszkolni.

Mindezek után és ellenére nagyjából a tervezett időben, délután négy óra előtt nem sokkal sikerült elindulni.

A terv a következő volt: Ausztra - Németország - Hollandia - Belgium után Franciaországban szállunk kompra hajnali 6 órakor. A hajóra előre, a neten keresztül megvettük a jegyet. Reméltem, hogy ha javarészt sötétben megyünk, a hátul ülők jó sokat alszanak majd, és nem kell állandó háttérzajban kémlelni az utat. Mert az ugye egyértelmű volt, hogy az alvás az utasülésen is kizárt,hiába nem kell (szabad) vezetnem.

Magyarországtól gyorsan búcsút vettünk, némi evés-ivás és az előre bekészített matricás foglalkoztató füzet ("Anya, megmondtam, hogy a kocsiban nem tudok rajzolni, mert nagyon zötykölődik.") elég elfoglaltság volt a határig, itt még egész lelkesek voltunk, és optimisták.

Ausztriában is volt mit nézni, előbb Bécs környéke, azután pedig az egyre magasodó hegyek látványa kötött le. Bár a törpe szerint a szélerőművek és a Bécset elkerülő alagutak ijesztőek, engem inkább az izzasztott meg, hogy el kellett magyaráznom a schwechati olajfinomító működését. Linz előtt megálltunk egy röpke pihenő erejéig, és nem győztem csodálkozni, hogy mennyi kisgyerekes család áll a parkolóban napnyugtakor.

Németországban már sötét volt. Meg rengeteg útfelújítás. És helyenként szakadó eső. Hiába örültünk előre, hogy itt majd lehet az autót csúcsra járatva hasítani, végül inkább csak némi késést sikerült összehozni. A macskák elaludtak, a gyerek nem, a sötétben nem lehetett matricázni, maradtak a félpercenkénti kérdések - "Ez az útjelző tábla mit mutat?", "Itt hány szélerőmű van?", "Hány perc múlva érünk Londonba?"
Németország nagy. Nagyon nagy, főleg, ha sötétben kell átmenni rajta, mert akkor még egyhangú is. Frankfurt előtt megint megálltunk, itt volt a legjobb wc, minden szenzoros, az öblítés, az ülőkemosás!, és a kéztörlő papír adagolás is, ez nagy móka volt. Itt már erősödő migrénes fejfájással küzdöttem, és a gyerek még mindig nem aludt.
Valahol Frankfurt környékén lett végre teljes csend, az egész hátsó sor békésen szuszogott.

És ez az idilli állapot két teljes órán át tartott, akkor ugyanis felébredtek a macskák. A nyugtató paszta hátsa elmúlt, és legtisztább tudatuk minden energiájával tudtomra akarták adni, nem tetszik nekik, hogy nem a saját kis vackukban ébredtek. A hisztéria az egyik cica részéről odáig fajult, hogy valahogy kipiszkálta a box ajtaját tartó egyik pöcköt, és kinyomta a rácsot. Vaksötétben, a német autópálya közepén. Puszta kézzel nyomtam vissza, tartottam, míg félre nem tudtunk állni, megküzdöttünk rendesen, végül én nyertem, de a harci sérülések még most, napokkal később is látszanak a kezemen.

A gyerek felébredt, a fejfájás elemi erővel borított el, a hajnali 6 óra vészesen közeledett, és mi már csak kínunkban röhögtünk azon, hogy a magyar határtól gyakorlatilag egész Európában mindenhol most kell felújítani az autópályákat. A változatosság kedvéért néha kicsit esett az eső.

Hollandiában épp csak annyi ideig voltunk, míg megjött az üdvözlő sms.

Belgiumból sem akartunk sokkal többet látni, de úgy tűnik a GPS elunta az egyhangúságot, mert bevitt minket Brüsszel belvárosába, ahonnan aztán nem talált ki. Mi sem találtunk ki, nagyjából 50 percet autókáztunk körbe-körbe az egyik templomot háromszor is megkerülve, mire végre visszataláltunk a helyes irányba.
Ezzel minden reményünk odalett, hogy elérjük a kompot, már csak azon izgultunk, hogy akkor mi lesz. Nagyon reméltük, hogy nem kell még egyszer megvenni a jegyeket.

Brüsszel és Dunkerque (innen megy a komp - car ferry) között félúton a cica, aki már korábban is bepróbálkozott a szökéssel, megint kinyomta az ajtót a szállító elején. Az én hibám, a sötétben, kapkodva biztosan nem csuktam vissza rendesen. Mivel már nagyon nem akartunk megállni,a hátralévő mintegy 50 kilométert hátranyúlva, a rácsot kézzel nagyjából a helyén tartva tettem meg. Szerencsére Pindurka itt feladta a küzdést, és inkább bebújt a hátsó sarokba, így csak az ujjaim zsibbadtak le teljesen, de nem véreztem el.

Végre elértük Dunkerque-öt, de korai volt az öröm, hiszen a kikötő csak névleg a város része, egyébként meg jó messze van tőle. Én legalábbis így éreztem.
A kapunál a francia határellenőrzés és a "beszállókártyák" kiadása zajlik. Beállítunk a sorba, és nagyon-nagyon szurkoltunk, hogy átcsússzunk. Mikor sorra kerültünk, beadtuk az ablakon az iratokat - emberekét és állatokét egyaránt. Miután a kérdésre, hogy "Három macska?" igennel feleltünk, kaptunk egy chip leolvasót (akkora volt, mint egy szendvicssütő, és kb. 5 kilo), amivel nekem kellett a macskák sorszámát leolvasni. Vagyis csak kellett volna, mert hiába csiszatoltam minden irányból az egyes számú cicát, a műszer meg se nyekkent. Hirtelen nagyon sok évet öregedtem, és lelki szemeimmel már láttam, ahogy a szenvtelen francia határőrök ízekre szednek minket, lelőnek, elásnak, mikor a bódéból kiszólt emberünk, hogy hát előbb a nagy piros gombot kell megnyomni, és utána lehet leolvasni. Piros gomb megnyom, és lőn csoda, egyből csippant, ott virított a számsor, halleluja. Eszköz visszaad, szám ellenőriz, és akkor ezt még kétszer, szerencsére a csajok nagyon rendesen viselkedtek, úgyhogy pillanatok alatt megvoltunk. Megkaptunk minden papírt, egy nagy PET matricát a szélvédőre, és mehettünk be, egy szóval sem említették a késést, mi meg még véletlenül sem hoztuk szóba, örültünk szép csendben.
A következő pont párszáz méterrel odébb az angol határellenőrzés, itt már csak a mi iratainkat kérték el, az állatok útleveleit nem. Miután mindent rendben találtak, begurulhattunk a komphoz.

 Előttünk a tenger

A DFDS Seaways hajói két óránként kötnek ki. Mivel a hat órásat éppenhogy lekéstük, volt időnk bőven a beszállásig, beálltunk a nekünk kijelölt sorba, majd tudtunk kicsit pihenni, levegőzni, sirályokat nézni, és élveztük a napfelkeltét.
Bár az autók kilencven (vagy még több) százalékán brit rendszám volt, legritkábban angol szót lehetett hallani, viszont több magyarral is találkoztunk.

Mögöttünk a felkelő Nap

Nem is tudom mit képzeltem, mikor olyan billenős oldalú, lapos valamiket vártam, mint amik a Dunán, vagy a Balatonon járnak. A hajó, ami beállt a rámpa elé, hatalmas volt, és teljesen zárt. Három szinten helyezik el az autókat és kamionokat, mi a legalsó szinten kaptunk helyet, a kamionok mellett. Utólag azt tippelem, hogy ide rakták azokat, akik állattal, vagy több gyerekkel utaztak - minden autóban láttam gyerekülést -, mivel kiszálláskor ezt a két sort engedték ki először. Hátránya, hogy nekünk kellett a legtöbbet lépcsőzni, a lezárt kocsit (benne a cicákkal) ott kellett hagyni, és felmenni a két felső szintre, ahol éttermek, kávézók, boltok, mosdók, és mindenféle várja a fáradt autósokat.
Mi a tengert szerettük volna látni, úgyhogy a hajó hátuljába mentünk, ahol a nyitott fedélzetről (kilátóterasz?) végignéztük, ahogy kitolattunk a kikötőből.
Azután visszamentünk az étteremhez, ittam egy rémesen rossz kávét. A hajó eleje ezen a két szinten csupa üveg, úgyhogy a kétórás út alatt végig élvezhettük a tenger, majd a közeledő sziklafalak látványát - már amennyire a párás ablak engedte.
A kiürítés elég gyorsan ment, a kikötés után mindenki rohant vissza a járművéhez, mi pedig, ahogy már korábban írtam, elég gyorsan újra a szárazföldön voltunk. Itt már semmilyen ellenőrzés nem volt, mehettünk utunkra.

 Hatalmas hajó

Lenyeli az autókat

 Welcome on board

 Kikötő

A tenger kapuja

 Kilátás az étteremből

Angol partok

 "There'll be bluebirds over

The white cliffs of Dover

Tomorrow

Just you wait and see"

Vera Lynn - The White Cliffs Of Dover

Dover

Dover nagyjából másfél órányira van Dél-Londontól, ezt már fél lábbal-fél seggel is kibírtuk, főleg, hogy Toncsi eddigre már totál elfáradt, és szépen elaludt.

Vasárnap délelőtt végre itthon voltunk. Koszosan, fáradtan, de épségben túléltük az utat. Így nem tenném meg ezt még egyszer, de nappal, cicák nélkül egyszer majd szívesen végigmennék a távon, szép részeknél meg-megállva kényelmesen, nem rohanva. A kérdés csak az, hogy addig ki vigyázza itt az állatokat...